Az előadás, ami a bőröd alá kúszik: magyarországi ősbemutatóra készül a miskolci színház

Szeptember 21-én magyarországi ősbemutatóra készül a Miskolci Nemzeti Színház, ugyanis Alexandru Popa dráma- és forgatókönyvíró, a bukaresti művészszínház, a Bulandra vezető dramaturgjának színműve, a Pókfonálon először lesz látható hazánkban, méghozzá Rusznyák Gábor rendezésében. Az előadással kapcsolatban vele és Lajos András színművésszel beszélgetett a miskolci színház sajtókommunikációs munkatársa, Méder Noémi.

N.: Mindenek előtt engedd meg, hogy megkérdezzem: az évad kihirdetésekor még A pók hálójában volt feltüntetve az előadás címeként, később azonban Pókfonálon címre módosult. Mi áll ennek a hátterében?

G.: Az eredeti román cím egy Magyarországon kevésbé ismert gyerekdalocska refrénjéből való. (Angolszász területen is énekelgetik a gyerekeknek) amelyben először egy, majd kettő, majd három (stb.) elefánt ugrál jókedvűen egy pókhálóban, majd a tizediknél ez a pókháló leszakad és leesnek az elefántok. Ez a dalocska elhangzik a darabban, s mivel a fordításban úgy jött ki jól, hogy nem pókháló, hanem pókfonál lett, így változott a cím is.

N.: A történet – a magyar nézők számára – igencsak abszurdnak hathat elsőre: a férj egyik pillanatról a másikra, látszólag minden előjel nélkül fogja magát és közli, hogy ő kolostorba vonul. Romániában azonban nem feltétlenül annyira meghökkentő egy efféle bejelentés. Mit lehet erről tudni?

G.: A román alapvetően egy ortodox katolikus nép. Az ortodoxia egy másfajta kötödés az istenhez, mint amit mi alapvetően ismerünk a különböző keresztény és református felekezeteken keresztül. Ennek a másfajta spiritualitásnak fontos része az elvonulás, az elmélyülés, így megszámlálhatatlan kolostor található az országban, amelyek között vannak újak és nagyon régiek is. Van például olyan falu, amelyben öt-hat különböző kolostor is megtalálható. De hogy ne kalandozzak ennyire messzire a darab alaphelyzetétől, ismerek ilyen történetet, ahol egy magyar család, apuka, gyerekek kimentek Görögországba, apuka kíváncsiságból felhúzatta magát kötélen az Athos hegy egyik kolostorába, ahonnan azóta sem jött le.

N.: Látszólag egyszerű, ám mégis különleges látványvilágot álmodtál meg az előadáshoz. Tudnál erről mesélni?

G.: Ez egyrészről egy nagyon nagyon realisztikus történet. Szinte naturalista. A szereplők a hétköznapi, beszélt nyelvet használnak, s a szituációk is minden abszurditásuk és váratlan fordulatuk ellenére is életszerűek, de eközben az egész mögött és alatt ott van a titok, az a fajta misztikum, ami magát a hitet, a vallást is körbeöleli.

N.: Végül: miről szól neked ez az előadás?

G.: A darab egy döntés dilemmájáról szól, az utakról, amelyek előttünk felsejlenek és mi döntünk valamit, hogy merre indulunk és arról, hogy „az igazság kimondása nem mindig a legtisztességesebb dolog a másikkal szemben, azzal szemben, aki nem tehet semmiről… aki tehetetlen!” S az előadás, nekem?… Őszinte leszek. Ezt nem igen szoktam elmondani… így most sem fogom. Rendkívül sokmindet felkavar egy ilyen történet az emberben. Az alkotóban is és a magánemberben is. Azt tudom, hogy ez egy nagyon fontos munka a számomra és egy nagyon mély találkozás egy anyaggal és egy szerzővel, aki valami olyasmiről és úgy ír, ami hozzám rendkívüli módon közel áll. A létezés egyszerűsége és végtelen bonyolultsága és összetettsége, ahogy azt gondoljuk, értjük, tudjuk, ismerjük, hogy mi van a másikkal, a másikban, a világgal, az élettel, miközben meg igazából fogalmunk sincs róla.

Lajos András Andu karakterét kelti életre a Játékszín színpadán.

N. Amikor először elolvastad a darabot, mi fogalmazódott meg benned Andu és maga az alaphelyzet – a férj egyszer csak bejelenti: elhagyja a családját és kolostorba vonul – kapcsán?

A.: Leginkább az a kíváncsiság fogalmazódott meg bennem, hogy a családapa, aki otthagyja a feleségét és a kislányát, mivel tudja legitimizálni ezt a döntését. Van-e erre érthető magyarázat? A felesége is erről faggatja Andut az este során, amikor először előáll ezzel. Az éjszaka közepén Alma (Andu felesége) áthívja magukhoz a barátaikat, egy másik házaspárt, akik szintén próbálják felfejteni a döntés okát. Végül már Andu azon vacillál, hogy elmondja-e egyáltalán, hogy elmegy, vagy csak vonuljon el szó nélkül. Tehát bennem elsőre az vetődött fel, hogy létezik-e olyan ok, ami felülírja a családi köteléket? Hiszen Andu többször is hangsúlyozza, hogy nem a feleségével, vagy a kapcsolatukkal van baja. A barátaik viszont azt vélelmezik, hogy ez történik Anduék házasságában, mint ahogyan egyébként az övékben is épp egy válság van.

N.: A te életedben volt már olyan, hogy azt gondoltad, kell egy nagy váltás? Nem feltétlenül ilyen drasztikus, mint Andué, de amikor azt érezted, hogy változtatni kell?

A.: Szerintem az ember életében az első nagy változás talán akkor van, amikor elhagyja a családi fészket, egyetemre megy, munkát kap, albérletbe költözik, aztán meg jön a családalapítás…Munkahelyváltásoknál voltak olyan helyzetek, amikor igencsak mérlegelni kellett pro és kontra. Andu hangsúlyozza a feleségének, hogy mivel ő reklámszövegíró, és többször vonult már el a munkája miatt írni, ezért ez a mostani szituáció sem lenne sokkal másabb. Ez a fajta családtól távol maradás az én életemben is jelen van, hiszen amikor itt játszom Miskolcon, akkor a feleségem – hihetetlen odaadással–  viszi a család életét és a gyerekek nevelését.

N.: Az előadás során megfigyelhetjük, hogy Andunak van jó néhány berögződött, már-már kényszeres mozdulata. Van esetleg olyan, amit saját magadból „adtál” Andunak ezekből?

A.: Valóban vannak bizonyos mozdulatai, amiket folyamatosan ismétel. Egy többnapos miskolci színházi elfoglaltság után, amikor hazatérek, sajnos felismerem magamon, hogy az előszobában elkezdem a cipőket rendezgetni, hogy az enyém is odaférjen. Vannak az ember életében ilyen megszokások, berögződések, amiknek mindig úgy kell lennie ahogy, ahhoz, hogy az illető komfortosan érezze magát. Aztán persze nyilván tekintettel kell lenni a család többi tagjára is.

N.: Neked is felteszem azt a kérdést, amit Gábornak: mit jelent neked ez az előadás?

A.: Rendkívül erős a darab felütése. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha elmondom: öt szereplője van az előadásnak, a Játékszínben lépünk a nézők elé, ahol aztán egy óra negyven percen keresztül beszélgetünk egy szobában. Mindezek mellett szerintem hallatlanul izgalmas, leginkább azért, mert láthatjuk, milyen utakat járnak be a szereplők saját maguk és a másik problémájának megismerésében. Szerintem azért is szólíthatja meg az embereket, mert azt fejtegetik, mi az, ami egy kapcsolatban félrecsúszhat. Egyszer csak jön valami külső impulzus, amin kibuknak a dolgok, visszamenőleg is, és aztán ezt hogyan lehet feldolgozni. Az ember életében az életközepi válság törvényszerű? Hogy lehet azt kezelni? Lehet-e arra tudatosan készülni, felkészülni, a párommal együtt túljutni ezen? De Andu nem ezért hozza meg a döntést. Van egy rendkívül nyomós oka, ami majd az előadásból fog kiderülni.

Alexandru Popa:

Pókfonálon (16)

kortárs színmű

A magyar változatot Szűcs-Olcsváry Gellért nyersfordítása alapján készítette Rusznyák Gábor

SZEREPOSZTÁS:

Andu: LAJOS ANDRÁS

Alma: FAZAKAS JÚLIA

Lory: PROHÁSZKA FANNI

Petru: SIMON ZOLTÁN

Doroteea: EDVI HENRIETTA

Díszlettervező – dramaturg: RUSZNYÁK GÁBOR

Jelmeztervező: TIHANYI ILDI

Súgó: MÁRTON B. ANDRÁS

Ügyelő – rendezőasszisztens: EGYÜD TÜNDE

Rendező:

RUSZNYÁK GÁBOR

•  Fotók: Éder Vera