Nagy Ráhel, becenevén Rasi Európa- és világbajnok ergométeres evezésben. Sikeres parasportolóként nap, mint nap küzd önmagával és környezetével akárcsak bárki közülünk. Inspiráló élettörténete mindannyiunk számára tanulsággal szolgálhat, hogy kitartással minden akadály leküzdhető. Rasi hat hónapra született és az oxigénhiányos állapot miatt szülésekor sérült az agyának azon része, amely a mozgásszerveket irányítja, ezáltal az életét mozgáskorlátozottként kell leélnie. Állapota szinten tartásához elengedhetetlen az állandó mozgás. Volt olyan időszak amikor két bottal tudott csak járni, de a sportnak köszönhetően mára egyre csökkent. Mindig pozitív életszemléletével most betekintést enged mindennapjaiba.
Hogyan jött a sport az életedbe és miért pont az evezés lett a befutó?
A Pető intézetbe jártam és egy véletlen látogatásnak köszönhetően kezdtem el a beltéri evezést. Emlékszem, hogy az első versenyemen farmernadrágban küzdöttem a sikerért. Teljesen renitensként ültem oda és „csak húztam”, ahogy a többiek javasolták. Már akkor éreztem, hogy ez valahogy különleges és hamar magamra is találtam benne. A legnagyobb meglepetésemre az első versenyemről ezüstéremmel jöttem el. Nagyon büszke voltam magamra. Később az olimpiai ambícióim miatt a vízi evezést is kipróbáltam, de sikereim ellenére sajnos kénytelen voltam abbahagyni, mert fizikálisan nem bírtam.
Hogyan néz ki egy napod?
Számomra szinte az egész év versenyfelkészülési időszak. Általában heti 8 edzésem van, amibe szabadsúlyos edzés, TRX és ergométeres evezés is található. Napi hatszor kell étkeznem, ami három főétkezést és további 3 mellékétkezést jelent. Imádok enni. A kedvenc részem a dupla vacsora, ami azt jelenti, hogy este 6 körül valamilyen fehérjében gazdag étel kerül az asztalra utána pedig fél 8 körül még jut idő a desszertre is, például egy finom túrókrémre.
https://www.facebook.com/share/19xoCwHVxi/?mibextid=wwXIfr
Kik a legnagyobb támogatóid?
Nagyon szerencsés vagyok, mert körül vagyok véve olyan emberekkel, akik hisznek bennem és olyankor, amikor kicsit elveszítem a motivációt segítenek visszatalálni újra önmagamhoz. Édesanyám az otthoni, barátaim pedig a konditermi és egyéb edzéseimnél nyújtanak támaszt, hogy sose veszítsem szem elől a célom, hogy napról napra jobb legyek, mert a siker kulcsa a kitartás.
Mik a tapasztalataid, mozgáskorlátozott emberként és sportolóként máshogy állnak hozzád az emberek?
Sajnos igen, azt tapasztalom, hogy az emberek még mindig nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy mozgássérült emberrel találkoznak az utcán, arról nem beszélve, hogyha segítségre van szükségünk, pont annyira érzéketlenek velünk, mint egy részeg hajléktalannal. Saját bőrömön tapasztaltam a teljes érdektelenséget, amikor egyszer egy izomgörcs roham következtében leszállás közben szinte „leestem a buszról” és a többi ember nem, hogy segítő kezet nyújtottak volna, hogy felállhassak teljes közömböséggel átléptek rajtam, ami nagyon elszomorít, mert ha egy felnőtt ember így viselkedik akkor valószínű ugyanezt az attitűdöt adja át a gyermekének, így elég valószínű, hogy a következő generáció is pont úgy fog hozzánk állni, mint manapság a többség. Persze itt is igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Sportolóként is érzem, hogy hátrányos helyzetből indulunk és nem feltétlen a parasport népszerűtlenségére gondolok, hanem hogy nincsenek meg azok a lehetőségeink, amik az „egészségeseknek” járnak. Bár az egyesületem igyekszik a lehető legnagyobb támogatást nyújtani, nekik is szűkösek az erőforrásaik. Nem áll rendelkezésünkre orvosi stáb és mentálhigénés szakember se, így magunkra vagyunk utalva abban, hogy hogyan küzdünk meg a démonjainkkal. Hiába az Európa- és világbajnoki sikerek nem érezheti magát az ember megbecsültnek, mert úgy kezelik ezeket a címeket, mintha nem ugyanannyit érnének, mint egy „normál” sportolóé. Ami aggodalomra ad okot az az, hogy így nagy rá az esély, például az én sportomnál, az erométeres evezésnél, hogy „kihal” mert az elismerés és a népszerűsítés hiánya miatt senki nem fogja ezt választani a jövőben, így nem lesz utánpótlás.
Sajnos a versenyek szempontjából sem érezzük azt, hogy a világszövetség, a World Rowing azon dolgozna, hogy egyenlő bánásmódban részesüljünk. Mostanában főként, valószínűsíthetően költséghatékonysági megfontolásból megváltoztatta a versenyek módját és online kerülnek megrendezésre, a világversenyek is, így pont az veszik el a sportolói létből, ami a legnagyobb motivációt nyújt abban, hogy felülkerekedjünk a napi problémákon. Imádok utazni, de a személyes lehetőségeim szűkösek, így elsősorban az evezés segített ahhoz, hogy világot láthassak. Nagyon hiányoznak a személyes emberi kapcsolatok is, mindig tanulságos volt az, hogy más országból érkező parasportoló hogyan látja a világot és saját helyzetét.

Milyen lehetőségeid vannak a mindennapi megélhetésre?
Jelenleg Édesanyámmal két nyugdíjból próbálunk megélni, ami sajnos nem túl sok. A sport az életem, de ahhoz, hogy sikeres tudjak maradni minőségi ételekre és különböző táplálékkiegészítőkre van szükségem, aminek a megvásárlására hónapról hónapra csak lemondások árán van lehetőségem. Szerencsés vagyok, mert a barátaimtól sok-sok ruhát kapok, illetve a konditerem, ahova járok nem csak ingyenes edzési lehetőséget biztosít számomra, hanem külön gyűjtőpontot helyezett ki, ahol a visszaváltható 50 Ft-os palackokat gyűjti. Az új palackvisszaváltó rendszer által magánszemélyként is lehet támogatni engem, ha visszaváltáskor az én QR kódomat olvassák be az utaláshoz. Sajnos az én helyzetemben a munkakeresés egy „lehetetlen küldetés”, mert Édesanyám betegsége miatt kizárólag home office rendszerű munkavégzésre lenne lehetőségem, de sokszor amint kiderül, hogy mozgássérült vagyok valahogy elveszik a munkáltatók bizalma bennem, így esélyt sem adnak a bizonyításra, pedig „agyilag a toppon vagyok” és hálás lennék bármilyen lehetőségért.
Budapest24 Minden, ami Budapesten és vidéken történik!