FRISSS!!!
Home / Élet+Stílus / Otthon / Lelkünkön élősködő világháló

Lelkünkön élősködő világháló

Nemrég úgy döntöttem, hogy felhagyok a közösségi média használatával. Tettem ezt azért, mert március 15-én észrevettem, hogy valaki eltávolította a profilképemről a kokárdát. Nem tudtam eldönteni, hogy feltörték-e a Facebook-oldalamat, vagy a moderátorok figyelik-e az egy főre eső nemzeti jelképek darabszámát, és ha ezt túlzónak tartják, akkor azonnal törlik. Kutakodni kezdtem az internet világában, és, hogy a munkámat még szakmaibbá tegyem, felkerestem Fülöp Tamás igazságügyi informatikai szakértőt, hogy együtt járjunk a dolgok végére. Az informatikus egyáltalán nem lepődött meg a kérdésfelvetésemen, hiszen a megkeresésemmel egy időben kapott szárnyra a hír, hogy több ezer közösségi oldalt törtek fel nemrégiben Magyarországon, és rengeteg kamuoldalt – ha nem többet – létesítettek különböző civil felhasználók leskelődés, lejáratás vagy megfélemlítés céljából. Megdöbbentem a vizsgálódásaim során elém tárult számadatokon, valamint azon is, amikor rájöttem, hogy kiknek állhat érdekében az internetes csalás.

Ma már nem titok, hogy a közösségi média az egyik legalaposabb titkosszolgálati eszköz. Az ötvenes-hatvanas évek fizikai, majd lelki és egzisztenciális megfélemlítését váltotta fel a sokkal lágyabbnak tűnő virtuális függőségbe kényszerítés, először a televízió, majd a számítógép által. A laptop, pláne az okostelefon könnyen függővé tehet minket, hiszen egyszerre ad tájékoztatást és köti le a szemünket, kezünket, azaz egyszerre tesz minket hír- és pótcselekvésfüggővé. Szabályos elvonási tüneteken mehetünk keresztül, ha otthon felejtjük a mobiltelefonunkat, de ezt a szimptómát soha nem valljuk be magunknak, ehelyett folyamatosan azt hazudjuk, hogy félünk a saját megbízhatatlanságunk látszatától.
Ezt a lelkiállapotunkat használja ki a balliberális túlsúlyú, álhírterjesztő közösségi média koordinátor-csapata. Ahogyan a reklámoknál már régóta, a Facebookon a közösségi élet rejtett megfigyelőivé válunk, hiszen órákat töltünk el naponta leskelődéssel. Ahhoz azonban, hogy mi is érdekesek legyünk másoknak, valami olyat kell közölnünk, ami túlmutat az átlagember ingerküszöbén. Nem önmagunkat adjuk, hanem olyan arcot mutatunk a világ felé, amilyennek látszani szeretnénk. Tehát csalunk, hiszen ezzel a megjelenéssel megtévesztünk másokat. Arról nem beszélve, hogy e távolságtartó kommunikáció melegágya a következmények nélküli mocskolódásnak. Négyszemközt, egy szobában nem mernénk olyan bátran kritizálni különféle ideológiákat, mint a Facebookon. De hova vezethet ez az elszemélytelenedett, eldurvult világ? A fiatalok már nem beszélgetnek, hanem egymás mellett ülve írogatnak egymásnak. A nyelvhelyességünk színvonala egyre hanyatlik, hiszen összevonjuk vagy leegyszerűsítjük kifejezéseinket. A gyermekeink következmények nélkül nézhetik az erotikus vagy éppen pornográf, esetleg horrorjeleneteket az okostelefonjukon, hiszen a közösségi oldalak operátorai ezeket a tartalmakat nem tiltják le egyből úgy, ahogyan a nemzeti jelképeinket.
De mi a megoldás? Ma már közhelynek számít, hogy a digitalizáció megállíthatatlan, csak az a kérdés, hogy miként tudjuk magunknak hasznossá tenni. Hogyan védekezhetünk a pestisként terjedő izgalmas álhírek ellen a magunk konzervatív eszközeivel, esetleg a kultúra segítségül hívásával? Jelenleg egyetlen megoldást látok, amely ellensúlyozhatja a világháló káros hatásait, és ez nem más, mint a hazai divat. Ahogyan kikerült a cigaretta a szórakozóhelyekről és az otthonokból, úgy jöhet divatba az offline életmód mint valódi és nem virtuális közösségi összetartó erő. Valamelyik nap felhívott egy igen kedves, rég nem látott barátom, hogy meghívjon a diplomaosztójára. Kifogásolta, hogy eltűntem a Facebookról, azt hitte, hogy én töröltem őt, tulajdonképpen ez volt a telefonos megkeresésének oka és sokkal kevésbé a meghívás. Amikor jelentkezett nálam, elmosolyodtam magamban. Vajon hány évnek kellene eltelnie ahhoz, hogy személyesen is beszélgessünk, ha újra és újra megtalálna a közösségi oldalon?
A televíziós sorozatok gyakran elvarázsolnak minket egy jól vagy rosszul működő családba, rokonságba, baráti körbe, amikor nézzük, elhisszük, hogy ezeknek a közösségeknek mi is részei vagyunk. Egy epizód maximum egy óráig tart, felállunk a tévé elől, és az életünk megy tovább a maga kerékvágásában. A világháló virtuális tere azonban végeláthatatlan, az ismerőseink név szerint szinte megjegyezhetetlenek. Elgondolkodtunk-e már valaha azon, hogy ha bajba kerülnénk, ki adna nekünk közülük akár csak egyetlen pohár vizet?
Szöőr Anna

Ajánlott cikk

Hogyan vigyázzunk egymásra?

Egy úton az autósok, motorosok és biciklisek Egyre többen választják a kétkerekű járműveket ahelyett, hogy …

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti:

Annak érdekében, hogy Önnek a legjobb élményt nyújtsuk sütiket használunk honlapunkon. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik kicsik, teljesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal azért helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Elfogadom" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás